Hogy mi a hülyeség? Hát ez!

Pár szót szólnék most arról, hogy mi az, amit hülyeségnek nevezünk.
Ma megnéztem az Imagine-n a történetemre érkezett kritikákat, és találkoztam életem második legbunkóbb szövegével, mely így hangzik:

"Hát azt kell mondjam, Kae Wetsúval értek egyet. Ez egy elég gyenge történet volt. Nézzük csak: ha Piton meg a macska összeházasodnak, a macska neve Mrs. Pitonra változik, de még ha nem, a gyerekük akkor is Chuck Piton lesz. A cenzúra-cenzúra-cenzúra egy idő után kifejezetten idegesítő. A sz*rással mint poénnal személy szerint semmi problémám /bár nem hiszem, hogy egy iskolában a gyerekek ilyesmivel szórakoznának/, de a többi elég fura lett. De a legfurább az, ahogy elolvastam a kritikákat, plussz amiket válaszolsz rájuk. Konkrétan a negatív kritikára. Az, hogy ha valakinek nem tetszik, amit írtál, annak "fura az ízlése". Azon meg felforrt az agyam, hogy neked meg "van egy kis gyakorlatod". Őszintén? Nem látszik. De tegyük fel, hogy van, mondjuk, több könyved megjelent, ide meg álnéven írsz szórakozásból. Akkor még gázabb ilyet válaszolni egy kritikára, hogy "ez van". Ezek után alítom, az én véleményem se fog érdekelni, én is fura leszek plussz nincs ízlésem. Megnyugtatlak, van."

Ez hülyeség, kérem! Ekkora bunkóságot régen tapasztaltam már! Ez az ember azt sem tudja, miről ír! Szerintem nem vette a fáradtságot, hogy elolvassa a történet leírását, csak jártatja a száját, mellesleg teljesen értelmetlen szöveget alkotva. NÓÓÓRMÁLIS? Hát kurvára nem! Elmondani nem tudom, hogy utálom az ilyen embereket. Ha valami problémája van, azt közölheti akár kultúrált formában is.

Rühellem az ilyeneket. De erőt vettem magamon, és viszonylag kultúrált formában válaszoltam:

"Először nem kívántam válaszolni, de azt hiszem mégis kénytelen leszek idáig lealacsonyodni, ha nyugodt álmot szeretnék. Felvilágosítalak, hogy - mint azt már említettem - ez nem egy mai történetem, ráadásul ez egy mese (vicces mese), ahol bármi megtörténhet. Ha meg ennél a témánál vagyunk, mióta lehet közös gyereke egy embernek és egy macskának? Azzal kapcsolatban, hogy kinek mennyire fura az ízlése, pedig azt tudom mondani, hogy egy írónak is lehet véleménye. Tudod, én is meghallgatom mások szavát, tehát egy minimális jogom nekem is van a véleményalkotásra. Rólad például az a véleményem, hogy anélkül írsz - olyanról, ami nem rád tartozik -, hogy tudnád, mi miért történik. És elhiszem, hogy van ízlésed, de az még nem biztos, hogy jó is... Köszönöm, hogy írtál, de legközelebb ne fáradj, mert nem vagyok kíváncsi erre a közönséges, nagyfejű stílusra!"

Most viszont már nem tudom visszafogni magam, és megmutatom felháborodásomat.
Komolyan mondom, az ilyen emberek miatt megy el az írók kedve az alkotástól.
Na jó, a negatív és a bunkó kritikák is erősítik valamennyire az embert, de nekem eddig nem sok ilyen tapasztalatom volt. Most legszívesebben törölném az összes történetemet, és a nevemet is arról az oldalról, de ezt nem tehetem meg, mert csak kicsesznék azokkal, akik szívesen olvassák írásaimat. Ráadásul ezzel csak ez a gyökér nyerne. Én pedig nem adom meg magam. De azt azért sikerült elérnie, hogy egy kis időre letegyem a tollat. Szóval sajnálom, de most nincs gyomrom újabb történeteket írni.
Mellesleg név nélkül könnyű pofázni. Azt bírom, hogy az ilyenek mindig ismeretlenek...
Vagy ha nem azok, arra megy ki a balhézás, hogy elolvassák az ő történetét is. Hú, de hihetetlenül utálom az ilyen suttyókat!
És még meg is vannak elégedve magukkal! Szörnyű!
Most nagyon közel állok ahhoz, hogy ismét lenullázzam magam azon az oldalon. Csak az tart vissza, hogy nem lenne igazságos.

Ááá! De rohadtul elegem lett most! Nem hagyhatom magam, muszáj írnom, különben megőrülök! Köszi, idióta! Hálás vagyok!

Célegyenesben

Mindjárt hajnali két óra van. Mivel most már nem tervezek alvást, azt mondhatom, már csak egyet kell aludni az érettségiig. A német tételeket tanulom. Még 14 van hátra. Mondanom sem kell, hogy milyen fáradt vagyok. De már csak ezt az egy rohadt napot kell valahogy kibírnom. Bárcsak túl lennék már rajta. Az a baj, hogy egyre nehezebben viselem.

Nem szeretem az ilyet. A szemeim kezdik felmondani a szolgálatot, úgy, ahogyan azt az agyam is tenni fogja, ha nem állok le időben. Rettenetes fejfájás gyötör ismét. Már nem is tudom, mikor fájt ennyire utoljára.

Nincs más vágyam, mint ismét normális emberi életet élni. Ha abbahagyom ezt a sulit, talán sikerült visszatérnem a normális életbe. Biztos lesznek még problémák, de azok a problémák már nem lesznek mindennaposak, és többé nem fogom tűrni, hogy kutyaként bánjanak velem. Én művész vagyok, és velem nem beszélhet senki úgy, mint egy állattal.

Ha ezt túlélem, és elmém még valamennyire ép marad, folytatom az alkotást. Már el is terveztem egy képet. Igaz, kissé komor témájú, de úgy érzem, nagyon szépen meg tudnál csinálni. Tust fogok hozzá használni, és II. Lajos haláltusáját fogja bemutatni. Úgy érzem, híven tükrözni fogja jelenlegi lelki állapotomat, és történelmünk egyik leggyászosabb eseményének egy mozzanatát.
Már alig várom, hogy megcsinálhassam!

Ma voltunk bótba is. Sikerült bennem barna színezőpasztát is, amivel majd megfesthetem az embereket a szekkókban. Mert a műtermmbe, ami jelenleg készülőben van, tervezek egy szép egyiptomi stílusú szekkót. Vajon kit fog ábrázolni? Hát persze, hogy Tutanhamont, a kedvenc fáraómat :) De szeretném már festeni! Álmodik a nyomor...