Célegyenesben

Mindjárt hajnali két óra van. Mivel most már nem tervezek alvást, azt mondhatom, már csak egyet kell aludni az érettségiig. A német tételeket tanulom. Még 14 van hátra. Mondanom sem kell, hogy milyen fáradt vagyok. De már csak ezt az egy rohadt napot kell valahogy kibírnom. Bárcsak túl lennék már rajta. Az a baj, hogy egyre nehezebben viselem.

Nem szeretem az ilyet. A szemeim kezdik felmondani a szolgálatot, úgy, ahogyan azt az agyam is tenni fogja, ha nem állok le időben. Rettenetes fejfájás gyötör ismét. Már nem is tudom, mikor fájt ennyire utoljára.

Nincs más vágyam, mint ismét normális emberi életet élni. Ha abbahagyom ezt a sulit, talán sikerült visszatérnem a normális életbe. Biztos lesznek még problémák, de azok a problémák már nem lesznek mindennaposak, és többé nem fogom tűrni, hogy kutyaként bánjanak velem. Én művész vagyok, és velem nem beszélhet senki úgy, mint egy állattal.

Ha ezt túlélem, és elmém még valamennyire ép marad, folytatom az alkotást. Már el is terveztem egy képet. Igaz, kissé komor témájú, de úgy érzem, nagyon szépen meg tudnál csinálni. Tust fogok hozzá használni, és II. Lajos haláltusáját fogja bemutatni. Úgy érzem, híven tükrözni fogja jelenlegi lelki állapotomat, és történelmünk egyik leggyászosabb eseményének egy mozzanatát.
Már alig várom, hogy megcsinálhassam!

Ma voltunk bótba is. Sikerült bennem barna színezőpasztát is, amivel majd megfesthetem az embereket a szekkókban. Mert a műtermmbe, ami jelenleg készülőben van, tervezek egy szép egyiptomi stílusú szekkót. Vajon kit fog ábrázolni? Hát persze, hogy Tutanhamont, a kedvenc fáraómat :) De szeretném már festeni! Álmodik a nyomor...

Akkumulátor lemerül: 3-2-1-...

Ma több, mint 10 ételt sikerült megtanulnom. Nem is csoda, hogy mindenből legalább kettőt látok - lehet, hogy akkor mégiscsak 5 tétel volt az a 10? Legszívesebben halottnak nyílvánítanám magam, mert most annak is értem magam. Szörnyű érzések gyötörnek. Hiába csinálnék bármit is, tudom, hogy még napok választanak el attól, hogy megtehessem. Pedig mennyi minden szeretnék csinálni!

Remélem, hogy ha végeztem az érettségivel, a szemem is kipiheni magát, és normális képeket fog utána nekem mutatni, mert mostanában valahogy nem akar normálisan ráfókuszálni semmire. A testem fellázadt az "erőltetett menet" ellen.

De nem baj, majd egy hétig tartó alvással kiengesztelem. Nem szeretném, ha egy ilyen valójában értelmetlen dolog miatt darabokra törjön művészi pályafutásom.

Anyám már annyira dühös a sulimra a kedves modoruk miatt, hogy már alig várja, hogy leérettségizzek, mert akkor szeretne küldeni nekik egy e-mailt, amiben megköszöni a négy évi bunkóskodásukat. Ugyanis volt egy szabály: hogy ha a gyerek kimarad az iskolából, a szülőnek be kell telefonálnia. Na ez anyám problémája. Nem, nem az, hogy telefonálni kell, hanem ahogy beszéltek vele a telefonba. Én mondtam neki, hogy ne aggódjon, mert vele még emberi módon beszéltek. Minket a legtöbbször úgy kezelnek, mint holmi rühes kutyákat. Nem tudom, miért megy ilyen intézménybe dolgozni az, aki eggyire utálja a mi korosztályunkat.

Komolyan mondom, az emberek tiszta hülyék! Most miért jó a bunkóskodás? Semmi értelme, ráadásul akit sérelem ér, az is megbántódik, és aki sérteget, annak is felmegy a vérnyomása.
Én már nem értem ezt a mai világot!