A ma és a holnap

Ma sikerült vennem egy szép íjat és hozzá egy pár darab vesszőt. Nagyon boldog vagyok. Egész nap csak lődöztem a kertben - már amikor nem esett az eső... Egész gyorsan beletanultam, de már most tudom, hogy holnap iszonyatos izomlázzal fogok ébredni. De sebaj! Csak túlélem valahogy...

LordDracullal dumáltam msn-en és kitaláltuk, hogy szervezünk egy művészcsoportot, majd kiadunk egy antológiát. Már alig várom, hogy összejöjjön valami. Most egyelőre még csak gondolatban tervezgetünk, de elsőnek az kell, hogy meglegyen. Sajnos nem sok tapasztalattal rendelkezünk ezen a téren. Csak a régi korok nagy művészeitől tudtunk ellesni pár dolgot a suliban töltött órák alatt.
Azért az akaraterő megvan, és ez már magában nem egy semmi. Mert a semmi az nem van, hanem nincs, és ami van, az már nem semmi - ahogy a Besenyő Pista bácsi is megmondta.
Valami jó kis nevet kell találnunk, embereket szerveznünk, és ha már összeállt a csapat, semmi sem tántoríthat el minket. :)

Egy fárasztó nap pár mondtaban

Ma elég húzós napom volt. Délelőtt apámmal elmentünk vásárolni, hogy megvegyünk pár cuccot a műtermemhez, aztán délután négyig dolgoztam ott fenn. Elégggé elfáradtam. Nagyon fáj a karom is. Emellett sikerült szereznem egy új oldalt, amit a Névetelen Világnak szentelek. Na, ezt az oldalt is csinálgattam, meg a régit is.

És az ebben a legdurvább, hogy már nyolckor ébren voltam. Már alig várom, hogy a festésnél tartsunk. csinálok majd sezkkót a falra. Jó lenne már azt festegetni.
Most mára ennyi mert már ígyis lerohad a kezem. Legközelebb majd egy kicsit hosszabb bejegyzést írok, ígérem...

Ismét fegyvert veszek kézbe... de most más fajtát...

Végre letudtam az érettségit és a vele járó egyéb procedúrákat is. Most legalább lesz időm egy csomó mindenre. Már elkezdtem tanulni az olaszt, és félig-meddig meg is csináltam Drac másik oldalához a dizit.

Ezen kívül már egy ideje dongolkodok azon, hogy nekiállok íjjászkodni. A probléma csak az, hogy nekem füstöm sincs, hogy mi kell ehhez, és hogyan kell csinálni. Na jó, azért azzal tisztában vagyok, hogy kell hozzá íj, nyíl, céltábla, de hogy más egyéb is kell-e... Még csak azt sem tudom, mit nem tudok róla. Pedig tökre szeretném kipróbálni. Nézegettem kellékeket az interneten. Voltak olcsóbbak, drágábbak, szebbek, csúnyábbak, jobbak, rosszabbak - bár a legutóbbit én nem igazán tudom eldönteni - de sajnos ez még nagyon kevés hozzá.
A legjobb az lesz, ha meglátogatok valami ijjász-klubbot, de sajnos itt a környéken egyet sem találni. Kettő van itt a közelben, de az a közel is azért még elég messze van...

Holnap nekiállok befejezni A fáraó öccse c. regényemet. Az összes fejezetet nem fogom feltöltögetni az oldalakra, hogy azért megmaradjon a kíváncsiság. Vagy lehet, hogy az egészet föltöltöm, és a kiegészített változatot fogom majd kiadni. Az is lehet, hogy egy sorozatot csinálok belőle (a sorozaton belül), mert annyi ötletem van hozzá, hogy egy igen vaskos regény lenne. Ahhoz meg sokszor nincs türelmük az embereknek. Na mindegy, majd meglátom még, hogy miként lesz. Egyelőre csak írok :)

Letészem a lantot... izé a fegyvert

VÉGRE! VÉGRE! VÉGRE! Túl vagyok az érettségin. Fura, de mégsem érzek megkönnyebbülést. Azt hiszem, sok víz le fog még folyni a Dunán, mire kiheverem ezt a négy évnyi sokkot.

Az érettségi elég viccesen zajlott. Magyarral kezdtem. Petőfit húztam, ugyanúgy, mint előző évben a kisérettségin. Jellemző, hogy mindig azok húzzák ki a legkönnyebb tételt, akik mindent megtanultak. Már azt is tudom, hogy magyarból meg van az ötösöm, mert amikor Tarna kijött kajálni, megkérdeztem tőle. Király vagyok! A rajz is tuti, hogy ötös lesz. A tanár még dicsekedett is az elnöknek, hogy maxponttal vettek fel a Jaschikba.

A töri volt a legszarabb. Az ofő megint marhára belekevert, és mivel nehéz tételt húztam, a végén már a nevemet sem tudtam. Lehet, hogy ő jót akar azzal, hogy mindenbe belekérdez, de én nem szeretem, ha félbeszakítják a gondolataimat. Na mindegy. Az nem érdekel, hányas lesz. a fő, hogy nem egyes.

A német maga volt a vicc. Az se lesz egyes. Már csak a sok baromságra is kapok pontot, amit mondtam. Egy szituációt kellett eljátszani: egy hotleben kellett szobát lefoglalni, de én nem olvastam el az egész feladatot, szóval, egy egyágyas szobát akartam kivenni, aztán mondta a tanár, hogy a barátommal megyek. Erre azt válaszoltam, hogy de ő kint alszik a parkolóban. Majd amikor a tanár elmondta a szoba árát, azt mondtam, köszönöm, nem kérem, én is kint alszom. Mondanom sem kell, hogy az egész bizottság ezen röhögött. Ja, én mindezt németül adtam elő. Szal szerintem ez se lesz egyes, hiszen látják, hogy tudok azért beszélni, még akkor is, ha csak marhaságokat :)

Most pedig két hétig aludni fogok

Célegyenesben

Mindjárt hajnali két óra van. Mivel most már nem tervezek alvást, azt mondhatom, már csak egyet kell aludni az érettségiig. A német tételeket tanulom. Még 14 van hátra. Mondanom sem kell, hogy milyen fáradt vagyok. De már csak ezt az egy rohadt napot kell valahogy kibírnom. Bárcsak túl lennék már rajta. Az a baj, hogy egyre nehezebben viselem.

Nem szeretem az ilyet. A szemeim kezdik felmondani a szolgálatot, úgy, ahogyan azt az agyam is tenni fogja, ha nem állok le időben. Rettenetes fejfájás gyötör ismét. Már nem is tudom, mikor fájt ennyire utoljára.

Nincs más vágyam, mint ismét normális emberi életet élni. Ha abbahagyom ezt a sulit, talán sikerült visszatérnem a normális életbe. Biztos lesznek még problémák, de azok a problémák már nem lesznek mindennaposak, és többé nem fogom tűrni, hogy kutyaként bánjanak velem. Én művész vagyok, és velem nem beszélhet senki úgy, mint egy állattal.

Ha ezt túlélem, és elmém még valamennyire ép marad, folytatom az alkotást. Már el is terveztem egy képet. Igaz, kissé komor témájú, de úgy érzem, nagyon szépen meg tudnál csinálni. Tust fogok hozzá használni, és II. Lajos haláltusáját fogja bemutatni. Úgy érzem, híven tükrözni fogja jelenlegi lelki állapotomat, és történelmünk egyik leggyászosabb eseményének egy mozzanatát.
Már alig várom, hogy megcsinálhassam!

Ma voltunk bótba is. Sikerült bennem barna színezőpasztát is, amivel majd megfesthetem az embereket a szekkókban. Mert a műtermmbe, ami jelenleg készülőben van, tervezek egy szép egyiptomi stílusú szekkót. Vajon kit fog ábrázolni? Hát persze, hogy Tutanhamont, a kedvenc fáraómat :) De szeretném már festeni! Álmodik a nyomor...

Akkumulátor lemerül: 3-2-1-...

Ma több, mint 10 ételt sikerült megtanulnom. Nem is csoda, hogy mindenből legalább kettőt látok - lehet, hogy akkor mégiscsak 5 tétel volt az a 10? Legszívesebben halottnak nyílvánítanám magam, mert most annak is értem magam. Szörnyű érzések gyötörnek. Hiába csinálnék bármit is, tudom, hogy még napok választanak el attól, hogy megtehessem. Pedig mennyi minden szeretnék csinálni!

Remélem, hogy ha végeztem az érettségivel, a szemem is kipiheni magát, és normális képeket fog utána nekem mutatni, mert mostanában valahogy nem akar normálisan ráfókuszálni semmire. A testem fellázadt az "erőltetett menet" ellen.

De nem baj, majd egy hétig tartó alvással kiengesztelem. Nem szeretném, ha egy ilyen valójában értelmetlen dolog miatt darabokra törjön művészi pályafutásom.

Anyám már annyira dühös a sulimra a kedves modoruk miatt, hogy már alig várja, hogy leérettségizzek, mert akkor szeretne küldeni nekik egy e-mailt, amiben megköszöni a négy évi bunkóskodásukat. Ugyanis volt egy szabály: hogy ha a gyerek kimarad az iskolából, a szülőnek be kell telefonálnia. Na ez anyám problémája. Nem, nem az, hogy telefonálni kell, hanem ahogy beszéltek vele a telefonba. Én mondtam neki, hogy ne aggódjon, mert vele még emberi módon beszéltek. Minket a legtöbbször úgy kezelnek, mint holmi rühes kutyákat. Nem tudom, miért megy ilyen intézménybe dolgozni az, aki eggyire utálja a mi korosztályunkat.

Komolyan mondom, az emberek tiszta hülyék! Most miért jó a bunkóskodás? Semmi értelme, ráadásul akit sérelem ér, az is megbántódik, és aki sérteget, annak is felmegy a vérnyomása.
Én már nem értem ezt a mai világot!

Egy pillanattal a végső kimerülés előtt

Hát igen. Mostmár szó szerint a nyakamon az érettségi. Napok óta csak a tételeket bújom, és még mindig jó 30 van, amibe bele se szagoltam. A német az, amivel jelenleg köszönőviszonyban sem vagyok. Ich spreche nicht deutsch!

Komolyan mondom, kezdem megérteni, milyen szar lehet a zombiknak. Ha ez így megy tovább, én is rászokok az emberhúsra. A zombi külső már megvan. Az agyam is hasonló, csak nem olyan büdös.

Jó lenne már túl lenni ezen az egészen. Szeretnék már értelmesebb dolgokkal is foglalkozni. Például az alvással. Vagy a tévézéssel (amit egyébként nem szoktam, de ezek után akár az is elképzelhető). Már tudnék írni egy egész listát arról, hogy mit teszek, miután befejeztem a sulit. Először is ide leírom a nevét, hogy tudjátok, hova kell járni ahhoz, hogy élőholt légy. Másodszor pedig két hétig aludni fogok, és próbálom kiheverni életem legborzasztóbb időszakát: ezt a négy évet.

Na jó. Azért jó dolgok is történtek velem mostanában. Pl az Ifjú Írók, Költők oldalra készített (szerintem nem túl jó) dizim hatalmas sikert aratott. Bár nem tudom, mi olyan jó benne. Asszem az összes író kék-mániás XD Emellett LordDracul, az előbb említett oldal alapítója felkért, hogy a másik oldalához is készítsek dizik. Valójában nem vagyok ebben akkor állat, mert semmi extrát nem használok hozzá szinte. Mindössze a szépérzékemre és a kreativitásomra hagyatkozom. Talán mégis viszem valamire.

Csak ezen a hülye érettségin lennék már túl!

Beiratkozás és írói találkozó

Ma voltam beiratkozni az új suliba. A gimnáziumi osztályomból hárman jelentkeztünk ide, de mind a hárman külön szakokra. Szerensére fölvettek minket. Én konkrétan képgrafika szakon fogom elkezdeni a következő tanévet.

Mint már említettem, ma volt a beiratkozás, és barátnmmel együtt mentünk, aki diszítőfestő szakra fog járni. Sajnos nem egy időben kellett mennünk, de mégis együtt mentünk, mert ő nem igazán tudta az odavezető utat. Ami azt illeti én se nagyon, de azért sikerült odatalálnunk, és még csak el sem tévedzünk.

Sajnos elég rossz tapasztalatom van már az iskolák terén, de ebben a suliban kellemeset csalódtam. Tartottam attól, hogy ha én is a barátnőmmel tartok, több mint egy órát kell majd ott ülnöm arra várva, hogy végre én is bejuthassak a titkárságra. Szerencsére, olyan lazán vették ezt is, mint a felvételin a művészettörténetet, ami el is maradt (mert nekik tökmindegy, mennyit tudunk belőle, hiszen itt majd kőkeményen a fejünkbe verik). Ez alkalommal előbb beengedtek, és mindössze egy kis papírkát kellett kitöltenem, s nem kellett odaadnom azt a sok iratot, amit kértek, hogy vigyek be. Remélem, hogy a tanév folyamán is erre a rugalmasságra számíthatok. Elvégre ez mégiscsak egy művészeti suli, és a művészeket nem kötik olyan szilárdan a földi szabályokhoz.

A másik érdekes esemény a közeljövőben fog megesni velem, de már most nagyon várom. Jövő hónap elején végre el fogok tudni menni az egyik írói közösség találkozójára. Eddig is volt már ilyen esemény de sajnos még nem sikerült részt vennem rajta. Na majd most! :) Rettegj, Imagine, jön BarTimaeus!

Elvonási tünetek

Mióta készülök az érettségire, szinte sosincs időm arra, hogy írjak. Ha meg időm van, akkor viszont azért nem írok, mert félek, hogy ebben a stresszes helyzetben nem tudék magamhoz képest jó irományt összehozni. Pedig ott van a fáraó öccse c. regényem, amit most már nagyon szeretnék befejezni, ráadásul most egy különösen izgalmas résznél tartok.

Az írás hiánya nálam elvonási tüneteket eredményez. Valahogy nem érzem jól magam a bőrömben. Mintha kicsi lenne rám. Szellemem szárnyalni kíván, nem pedig a tételek monotonitásának mocsarába süppedni.

De azért néha sikerül alkotnom valamit. Ma például az oldalamat alakítgattam. Feltettem néhány képet, és elindítottam egy új fórumot. Sajnos nem sokan veszik igénybe ezt a szolgáltatász, de remélem, a közeljövőben sikerül ezt is beindítani. Egyelőre úgy néz ki, hogy az oldal látogatói megszavazzák, hogy csatlakozhassanak hozzánk új művészek. Eddig csak hat szavazat érkezett, de hát, hat szavazat is valami.

A szavazást az érettségi után fogom lezárni, és akkor utána, ha nem változik a jelenlegi arány, már jöhetnek is a többiek. Kitaláltam egy jópofa kis behívót, amit majd elküldünk azoknak, akiket szivesen látnánk az oldalon, de lehetőséget kapnak azok is, akiket nem mi hívtunk meg, de szeretnének csatlakozni hozzánk. Persze sok embert látnék ott szívesen, de sokakat nem ismerek, úgyhogy majd lesznek, akik kénytelenek lesznek maguktól jelentkezni. Remélem, mindenki jól fogja majd magát ott érezni.

Egy hulla-izgalmas nap

A mai nap aztán valóban nagy volt. Legalább akkora, mint a tegnapi, és legfeljebb akkora, mint a holnapi. Mivel csütörtök van, még tegnap elterveztem, hogy ma meglátogatom a rajziskolát, de valahogy ez megint nem sikerült. Nem tudom, a lustaság-e az, vagy az, hogy délig aludtam az oka annak, hogy megint nem mentem el. Lehet, hogy mindkettő közrejátszott.

Igen, szóval ott tartottam, hogy reggel felkeltem, elintéztem folyó ügyeimet, aztán visszafeküdtem az ágyacskámba, és folytattam az én kis zombikás rémálmocskámat. Fura, de már jó ideje nem piszkáltak éjszaka az élőhullák, de most ismét előmásztak a sírjukból, hogy hajnalig kergessenek. Csak azt tudnám, hogy miért mindig én vagyok a menekülő, még élő emberek vezére.

Tudtam, hogy nem kellett volna volna horrorfilmeket néznem, hiszen elég zaklatott vagyok azok nélkül is. Most nehogy azt higyjétek, hogy beparázok egy egyszerű filmen. Csak tudjátok, amikor az ember űzütt vadnak érzi magát az élet rendetegében, előfordul, hogy a legkissebb ág reuzdülésére is maga alá rondít.

E mai, unalmas napot mégis sikeresnek kell elkönyvelnem, hiszen sikerült megtanulnom öt tételt, a nemtudohányból. Össze se merem számolni. Ez azért már jóval több, mint amennyit tegnap ilyenkor tudtam. Pontosan öttel több...
Haladok. Lassan, de biztosan.

Azon gondolkodám, hogy be kéne fejeznem a Lucifer Luxispanzió című kisregényemet, és szépen kiadni, hogy elszórakoztassam vele a jónépet. Fura, de eddig még egyetlen egy negatív visszajelzést sem kaptam a történettel kapcsolatban, holott már olvasták keresztények is. Talán bele kéne olvasnom a Biblia nevű bestellerbe, hogy több poént tudjak beleszőni a kisregényembe. Az a baj, hogy nagyon lusta vagyok hozzá. Mint minden máshoz is.

Segítség. Úrrá lesz rajtam a lustaság. Már az ujjaim is lassan gépelnek. Abba kell hagynom az írást. Testem, de még az elmém sem engedelmeskedik.
ÁÁÁÁÁááááá..... XD

Elferdült izlések

Mint író, aki rendszeresen közzéteszi irományait az interneten, egyre inkább azt tapasztalom, hogy az olvasók izlése kezd eltolódni borzalmas felé.

Persze már az is egy eredmény, hogy az emberek közül egyre többen olvasnak manapság, de hogy miket, az egyre siralmasabb.
Például ahogy nézegetem az írói oldalakon közzétett történetek legnépszerűbbjeinek a listáját, igen gyarkan vágyakozom arra, hogy hanyatt vágjam magam, elterüljek a földön, és majd csak akkor keljek fel, ha az emberek megművelődtek.

Általában az emberek a sablonos sztorikat szeretik. A lényeg, hogy a főhős szép legyen, okos, erős, stb. és nagy szerepe legyen benne a szerelemnek. Hát mondanom sem kell, micsoda undorító csöpögős történetek születnek így. És képzeljétek, kedves olvasók, van aki ezt szereti! Ráadásul elég sokan.

Én nem akarom megbántani azt, aki ezt szereti, de ugyan már! Ez azért mégis csak izlésficam! Szinte már orvosi eset. Jó, természetesen lehet írni nyáladzós sztorikat, meg másoknak is meg lehet mutatni, csak az a gond, hogy ez sok fanatikus emberhez vezet, akinek minden olyan kis cuki, és már csak az számít neki szépnek, ami giccses.

A másik, amitől legszivesebben hanyattvágnám magam, az, amikor valaki annyira ki akar törni, hogy már egyszerűen nem tud egy normális alkotást létrehozni. Belekever fűt-fát, csak minél érdekesebb legyen. Vagy egyszerűen annyira lecsupaszítja a dolgot, hogy a történet élvezhetetlen.

Persze, próbálgassák csak a szárnyaikat, de nehogy már ezek legyen a legjobb történetek! Komolyan mondom, olvastam már olyan történetet, amit nem a legfelkapottabb személy írt, és baromi jó volt, mindössze annyi hibája volt, hogy az író nem tartozott az adott közösség elitjéhez.
Na most eltereltem egy kicsit a témát. Az előbb említett jelenség majdnem mindenhol előfordul a világon, nem csak a művészi körökben.

Hogy miért írtam mindet le? Mert most ezen jár az agyam egész nap. És fájdalommal tölt el a gondolat, hogy sak úgy lehetek sikeres művész, ha állandóan a középpontban pattogok. És én azt nem akarok. A tehetségemmel szeretnék befutni, nem pedig az ismeretségemmel. Sajnos ez az, ami gyakorlatilag megvalósíthatatlan ebben a mai világban.

Ma is szar napom volt...

Az egész napom az idegeskedés jegyében telt. Nem sikerült rendesen kialudnom magam, és egész nap feszült voltam. Ráadásul reggeltől estig tanultam.
Ám tanulás közben - mert éppenséggel történelmet tanultam - rádöbbentem, hogy valamikor, amikor még nem jártam abba az utálatos oktatási intézménybe, amelynek sajnos még a diákja vagyok, szerettem a történelmet. De sajnos, mint sok más tantárgyat, ezt is sikerült megutáltatni velem. Egyedül a magyar a kivétel, mert azt pont hogy általánosban nem szerettem, itt pedig igencsak a szívemhez nőtt. Ahogy tanulmányozom az irodalomtételeket, valósággal csorog a nyálam, hogy elolvassak egy-egy könyvet, amelyről beszélnem kell majd -anélkül, hogy olvastam volna. Szép is ez az oktatási rendszer! Az embernek éppen arra nincs ideje, hogy tanuljon.
Ha nem kellett volna az utóbbi négy évben annak a lepratelepnek a padjait koptatnom, már tudnék olaszul, óegyiptomiul, és ráadásul rajzilag is sokkal előrébb járnék már.
Említettem már, hogy állítólag rajztagozatra járok? Ha nem járnék külön rajziskolába, veszve lenne az egész pályafutásom. A suliba se vettek volna fel, ahová jelentkeztem. És mindez azért lett volna, mert ez a rajztagozat egy nagy nulla! Még portét sem rajzoltunk, csak háromszor! Pedig az alap! Ja, és még csak az érettségire se kell se portré, se akt! Tiszta röhejes...

Erről jut eszembe: a drága rajztanár mondta, hogy az érettségire olyan képeket kell vinni, amiről el lehet hinni, hogy ott a suliban készült. Na de nóóórmális? (Hogy a Besenyő úrat idézzem) Ebben az iskolában nem is rajzoltunk még olyat, ami méltó lenne arra, hogy bevigyük érettségire! Tuti, hogy ez a dolog, amit említettem, csak arra megy ki, hogy elhitessék a jövendőbeli áldozatokkal/tanulókkal, hogy az itt zajló rajzoktatás egy kicsivel följebb van a nullánál. Már csak azért is, mert a rajzokat lefényképezik, és az egyiket ott is kell majd hagyni. Hehe, persze, csak bizonyítéknak kell, hogy tényleg bent voltak azok a képek - meg annak, hogy csapdába csalják a többi szerencsétlent!

Aj, annyira utálom már ezt a sulit, hogy kimondhatatlan! Jó lesz már, ha vége lesz. Röhögve fogom nézni, amikor végre elpucolják ezt az épületet. Sajnos az intézmény akkor is megmarad, hisz elköltöztetik, de ez a kis elpucolás is már enyhíteni fog a bosszúszomjamon :)