Pár perc - egy hónap

Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára írtam. Sajnos nincs túl sok időm a gép előtt ülni. Az iskola elég fárasztó, és a sok óra sem a gép javára dönti el az időm kérdését, most mégis erről fogok írni.

Szeptemben óta diákja vagyok a Jaschik Álmos Művészeti Szakképző iskolának. Ezerszer jobban érzem magam itt, mint a gimiben. Az osztálytársak kedvesek, a tantárgyak érdekesek, és a tánárok sem túl vészesek. Ők is inkább amolyan művész lelkek.
Már nincsenek olyan problémáim, mint a Széchenyiben voltak, és sokkal nyugodtabb is vagyok. Ezen kívül a kedvem is sokkal jobb, és az emberekkel is jobban szót tudok érteni.

Viszont a rengeteg óra miatt sokmindenről le kellett mondanom. Mostanában alig írok pár sort. A regényembe csak néha-néha firkantok bele, és Remynek sem küldtem még el az új fejezeteket. Még a levelére sem tudtam válaszolni.

De nem csak az időhiány az oka mindennek. Sajnos a fáradtság is igen sokat belejátszik. Elég leterhelt vagyok, attól függetlenül, hogy jól érzem magam.

Hogyan fessük ki a szobánkat?

A műtermem már majdnem kész. Ma még nem voltam benne, mert unokatesóm, és két nagybátyám is itt dolgoztak, és nem akartam ott lenni. Csináltam egy képet, amit majd a műtermem falára fogok festeni. Nem lesz egyszerű mutatvány, de azért majd megoldom. A kép Tutanhamont, a kedvenc fáraómat ábrázolja, amint szfinxként eltiporja az ellenséget.
Ezt a képet lerajzoltam egy a/4-es lapra, és kockákra osztottam. Kiszámoltam, hogy mekkora lesz a falon, és ez alapján számoltam ki a kockák méretét.

Mivel akkora papírom nincs, amekkora a kép lesz, ezért újságpapírokat fogok összeragasztani, és azt osztom fel a kockákra, így méretarányosan meg tudom majd rajzolni a képet. Ezek után a vonalak mentén ceruzával kilyukasztgatom, és ha ez megvan, az újságpapírból eszkábált sablont felragasztom a falra, és ceruzával bejelölgetem a pontok helyét a falon.

Mikor ezzel kész vagyok, leveszem a salbont, és a pontokat összekötögetem. Ha ez kész, akkor színezőpasztával, és már bekevert festékkel kiszínezem.

Nyaralás és munka

Múlt héten nyaralni voltunk. Történetesen Balatonöszödön. Mivel nem akaram az egész napot a strandon, unatkozással tölteni, rávettem szüleimet, hogy nézzünk körül a környéken. Átmentünk Balatonszemesre. Itt megtekintettük a Postamúzeumot és a mólót, majd másnap ellátogattunk Tihanyba. Sajnos itt nem tudtunk túl sok időt eltölteni...
A következő napon pedig Balatonszárszóra mentünk, mert már évek óta terveztem, hogy egy napon majd felkeresem a József Attila Múzeumot. Sajnos csak pár percünk volt ebédszünetig, így gyakorlatilag végig kellett rohanni a tárlaton. Amit még sajnálok, hogy nem lehetett bent fényképezni.

Most itthon vagyok, és megpróbálok tovább alkotni. Van most egy csomó munkám. Előszöris javítanom kell tovább A fáraó öccsét, aminek közben már írom a második részét. Ezenkívül illusztrálnom kell egy verseskötetet és LordDracul kisregényét, na meg persze a műtermemmel is próbálok haladni. Nem mondom, hogy az utóbbival olyan nagyon sokat kéne bajlódnom, mert most is apám csinálja, de a festés továbbra is az én feladatom.

Szerencse

Hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa? Szerintem nem.

A szerencsével kapcsolatban két részre tudnám osztani az embereket.

Az egyik a szerencsés emberek csoportja. Ők azok, akiknek elég csak megmozdítaniuk a kisujjukat, és máris az ölükbe pottyan a világ.
A másik csoport tagjai viszont kénytelenek kő keményen megdolgozni a legkissebb sikerért is. Én ehhez az utóbbi csoporthoz tartozom.

Egész életem során meg kellett küzdenem a "szerencsémért". Semmi sem történt anélkül, hogy nem hoztam volna ki magamból a maximumot. Ha valamit e 18/19 év alatt sikerült elérnem, az mind annak kösönhető, hogy teljes erőbedobással dolgoztam érte.

Régebben zavart ez a dolog, s bevallom, most sem hagy hidegen. De hát ki az, akit nem idegesítene, ha látná, hogy amiért megharcol, azt más egy laza mozdulattal eléri, és a legkissebb erőt sem kell belefektetnie.

Most viszont nem féltékeny vagyok a szerencsés emberekre, hanem egyszerűen örülök annak, hogy én elmondhatom magamról, hogy az, amit kapok, azért rendesen megdolgozok. Ez olyan dolog, amire büszke lehet az ember. Gondoljunk csak bele. Mikor jobb megvenni egy dárga könyvet? Ha valaki a kezünkbe nyom egy szatyor pénzt, vagy ha hosszú hónapokon keresztül félretettük a pénzünket, hogy egy nap majd kiélvezhessük munkánk gyümölcsét. Ez a vágyakozás az, amit a szerencsés emberek nem élhetnek át olyannyira, mint a kevésbé szerencsések.

Visszatértem

Tudom, nagyon régen volt, hogy írtam, s akkor sem voltam épp rózsás hangulatomban. Sajnos az utóbbi most se változott sokat.

Mostanában viszonylag sok problémával kell szembenéznem. Az egyik, hogy (remélem) lezárul életem egyik legkellemetlenebb szakasza, ami akár jó is lehetne, de sajnos az utóhatásai még nem szűntek meg teljesen. Na jó, nem titkolózom, gyógyszerfüggő voltam/vagyok. Remélem, már csak voltam. Sajnos az állandó idegesség, és kézremegés az ellenkezőjéről árulkodik.
A másik problémát pedig a családom jelenti. Pontosabban apám családja (nagyszüleim, apám testvérei). Persze nem mindenki szörnyű, csak a többség. Na mindegy, inkább nem járatom le őket. Elég baj nekik a saját butaságuk.

Ami jó dolog történt velem az utóbbi időben az az, hogy Remy elvállalta, hogy kijavítja a regényemben ejtett hibákat. Most fejezetenként küldöm el neki e-mailben, ő pedig visszaküldi nekem a javított verziót. Cserébe kitaláltam, hogy készítek neki egy Ex libris-t. Ez egy kis képecske, amit a könyvekbe szoktak rakni. Olyan, mint az aláírás. Emellett, még illusztrációkat is szeretnék neki csinálni a történeteihez, csak az a baj, hogy egy ideje nem nagyn kedvelem a slash irományokat. Pedig Remy tényleg nagyon tehetséges író. A műveit élvezet olvasni. Jó volna, ha kiheverném a slash-undoromat, mert akkor elolvashatnám az ilyen irományait, amik természetesen nagyon jók szoktak lenni.

Hogy mi a hülyeség? Hát ez!

Pár szót szólnék most arról, hogy mi az, amit hülyeségnek nevezünk.
Ma megnéztem az Imagine-n a történetemre érkezett kritikákat, és találkoztam életem második legbunkóbb szövegével, mely így hangzik:

"Hát azt kell mondjam, Kae Wetsúval értek egyet. Ez egy elég gyenge történet volt. Nézzük csak: ha Piton meg a macska összeházasodnak, a macska neve Mrs. Pitonra változik, de még ha nem, a gyerekük akkor is Chuck Piton lesz. A cenzúra-cenzúra-cenzúra egy idő után kifejezetten idegesítő. A sz*rással mint poénnal személy szerint semmi problémám /bár nem hiszem, hogy egy iskolában a gyerekek ilyesmivel szórakoznának/, de a többi elég fura lett. De a legfurább az, ahogy elolvastam a kritikákat, plussz amiket válaszolsz rájuk. Konkrétan a negatív kritikára. Az, hogy ha valakinek nem tetszik, amit írtál, annak "fura az ízlése". Azon meg felforrt az agyam, hogy neked meg "van egy kis gyakorlatod". Őszintén? Nem látszik. De tegyük fel, hogy van, mondjuk, több könyved megjelent, ide meg álnéven írsz szórakozásból. Akkor még gázabb ilyet válaszolni egy kritikára, hogy "ez van". Ezek után alítom, az én véleményem se fog érdekelni, én is fura leszek plussz nincs ízlésem. Megnyugtatlak, van."

Ez hülyeség, kérem! Ekkora bunkóságot régen tapasztaltam már! Ez az ember azt sem tudja, miről ír! Szerintem nem vette a fáradtságot, hogy elolvassa a történet leírását, csak jártatja a száját, mellesleg teljesen értelmetlen szöveget alkotva. NÓÓÓRMÁLIS? Hát kurvára nem! Elmondani nem tudom, hogy utálom az ilyen embereket. Ha valami problémája van, azt közölheti akár kultúrált formában is.

Rühellem az ilyeneket. De erőt vettem magamon, és viszonylag kultúrált formában válaszoltam:

"Először nem kívántam válaszolni, de azt hiszem mégis kénytelen leszek idáig lealacsonyodni, ha nyugodt álmot szeretnék. Felvilágosítalak, hogy - mint azt már említettem - ez nem egy mai történetem, ráadásul ez egy mese (vicces mese), ahol bármi megtörténhet. Ha meg ennél a témánál vagyunk, mióta lehet közös gyereke egy embernek és egy macskának? Azzal kapcsolatban, hogy kinek mennyire fura az ízlése, pedig azt tudom mondani, hogy egy írónak is lehet véleménye. Tudod, én is meghallgatom mások szavát, tehát egy minimális jogom nekem is van a véleményalkotásra. Rólad például az a véleményem, hogy anélkül írsz - olyanról, ami nem rád tartozik -, hogy tudnád, mi miért történik. És elhiszem, hogy van ízlésed, de az még nem biztos, hogy jó is... Köszönöm, hogy írtál, de legközelebb ne fáradj, mert nem vagyok kíváncsi erre a közönséges, nagyfejű stílusra!"

Most viszont már nem tudom visszafogni magam, és megmutatom felháborodásomat.
Komolyan mondom, az ilyen emberek miatt megy el az írók kedve az alkotástól.
Na jó, a negatív és a bunkó kritikák is erősítik valamennyire az embert, de nekem eddig nem sok ilyen tapasztalatom volt. Most legszívesebben törölném az összes történetemet, és a nevemet is arról az oldalról, de ezt nem tehetem meg, mert csak kicsesznék azokkal, akik szívesen olvassák írásaimat. Ráadásul ezzel csak ez a gyökér nyerne. Én pedig nem adom meg magam. De azt azért sikerült elérnie, hogy egy kis időre letegyem a tollat. Szóval sajnálom, de most nincs gyomrom újabb történeteket írni.
Mellesleg név nélkül könnyű pofázni. Azt bírom, hogy az ilyenek mindig ismeretlenek...
Vagy ha nem azok, arra megy ki a balhézás, hogy elolvassák az ő történetét is. Hú, de hihetetlenül utálom az ilyen suttyókat!
És még meg is vannak elégedve magukkal! Szörnyű!
Most nagyon közel állok ahhoz, hogy ismét lenullázzam magam azon az oldalon. Csak az tart vissza, hogy nem lenne igazságos.

Ááá! De rohadtul elegem lett most! Nem hagyhatom magam, muszáj írnom, különben megőrülök! Köszi, idióta! Hálás vagyok!

Hipp-hopp, jön HUKKK!

Ma reggel arra ébredtem, hogy iszonyatosan fáj a gyomrom. Szerencsére még éppen sikerült eljutnom a vécéig, mielőtt összerókáztam volna a szobámat vagy a nappalit. Hát ilyen az én szerencsém.

Igen, az valóban szerencse, hogy eljutottam a vécéig, de az már kevésbé szerencsés dolog, hogy szombaton hivatalos vagyok én is unokabátyám esküvőjére. Úgy tűnik, nem én leszek az, aki kizabálja a vendéglőt vagy mit a vagyonából. Inkább csak inni fogok XD Addig pedig szépen kiolvasom A babót. Most épp annál a résznél tartok, amikor Bilbó megszökik a sárkánytól. Nem szeretném pont azt a részt lehányni...

Azért jó dolgok is történnek mostanában. Például az, hogy művszileg olyan termékeny vagyok, mint a nyulak a kisnyuszikat illetően. Szinte naponta születnek új versek, novellák, fejezetek. Ez jó. De sajnos most az Imagine nevezetű oldalkán lecsúsztam a 10-es listáról a legkedvesebb szerzőket illetően. Borzasztó!
Na nem baj, majd visszakerülök még oda, ha továbbra is dől belőlem a sok történet.
Mindemellet rajzoltam is. Igaz, hogy két napom ment rá, de végül elkészültem vele.

Egy illusztrációt készítettem A fáraó öccséhez. Egy erdőben lovagló két alakot ábrázoló tűfilces kép. Egész jól sikerült.

Imagine találkozó

Tegnap voltam az egyik irodalmi oldal, az Imagine találkozóján. Nagyon jól éreztem magam. Amikor elindultam, egy kissé féltem, mert nem igazán vagyok hozzászokva az emberekhez, egy idegen társasághoz meg mégannyira se. Na jó, annyira azért nem volt mindenki idegen, mert sokukkal szoktam beszélgetni msn-en néhanapján.

Vittem magammal a rajzmappámat is, és néhány illusztrációt, hogy lássák, mekkora állat vagyok XD Meg amúgy is tök menő egy A/2-es rajzmappával sétafikálni Budapesten. Ez az új hobbim. A Keletinél találkoztunk, és onnan mentünk át gyalog egy, a Blahához közeli teaházba. Egész jó helynek tűnt, azt leszámítva, hogy nem voltak székek csak párnák, és hogy teaszag volt. Én soha nem iszok teát, csak amikor már annyira fáj a torkom, hogy nem bírom ki meleg ital nélkül.

A szervezők ott csapatokra osztottak minket, úgy, hogy húzni kellett cetliket, amiket különbüző minták voltak. Én egy gengszter-fejű pacit húztam, s mivel valami csapatnevet kellett kitalálni, mondtam csapattársaimnak, hogy legyen a mi csapatunk, az Al CaPóni, de ők szerintem nem tudták, máshogy leírni, csak fonetikusan, így lettünk Alkapóni.

Az első feladat az volt, hogy a cetliket, amelyekre mindenki előzőleg felírta a nevét, és a rá leginkább jellemző 5 tulajdonságot, felolvasták, és nekünk ki kellett találni, hogy kiről van szó. Sajnos ebben afeladatban nem nagyon remekeltünk, s én azt vettem észre, hogy sokaknak ez túl nagy fejtörést okoz. Nem lehet nagy fantáziája páraknak. De az is lehet, hogy csak zavarban voltak. Na mindegy. A lényeg, hogy voltak tipikus "divatkifejezések", melyek legalább tízszer elhangzokkat e feladat során.
Ezután idézeteket kellett kitalálni, majd volt egy teszt az oldal statisztikáját illetően, s végül kellett irnunk egy novellát meg egy verset. A verset nekem volt szerencsém felolvasni. A feladat lényege az volt, hogy cetliket kellett húznunk, melyre sokszor számunkra ismeretlen szavakat írtak, s azt kellett beleépíteni a novellába és a versbe.

A mi csapatunk lett az első. A verseny után még beszélgettünk egy keveset, de aztán siettem haza, mert még íjászkodni is akartam egy keveset, amit sötétben már nem nagyon lehetett. Sajnos Budapest nem arról híres, hogy könnyű tájokozódni benne, ezért nekem is sikerült fél órát bolyonganom a nyolcadik kerültben. Végül mégiscsak megtaláltam a nekem megfelelő busz megállóját, és felpattantam rá.
Később a sárga buszon összefutottam egy még óvodás-kori ismerősömmel, s vele is beszélgettem még egy jó fél órát a buiszmegállóban. Így, mire hazaértem a kezem már leszakadófélben volt a nehéz mappától, s a gyomrom is kellemetlen érzéssel örvendeztetett meg az egésznapi éhezéstől. Észre sem vettem, hogy éhes vagyok, csak amikor már hazaértem, és egúrítottam egy nagy pohár ásványvizet, aminek hatására úgy éreztem, hogy a gyomrom szétreped. Szóval, mire hazaértem, már fáradt is voltam, meg minden, ezért nem lett semmi az íjászkodásból.
De nem baj, azért jó nap volt.

Már csak...

Már csak egyet kell aludni az Imagine-találkozóig. Az Imagine egy írói oldal, szal a találkozón is írók lesznek értelemszerűen. Kicsit szégyenlem magam, amiért eddig ilyen keveset olvastam tőlük- gyakorlatilag semmit, de mentségemre legyen mondva, hogy mint leendő képzőművész nagyon kell vigyáznom a szememre, és a gépen való olvasás nem tesz jót az ember látószervének.

Van ott egy csomó történet, amit szívesen elolvasnék, de valahogy soha nem tudok nekikezdeni. Most majd megpróbálom, mert egyrészt tényleg érdekel, másrészt meg illendő is volna már olvasni, és kritikákat gyártani.

Nem tudom, hogy az én természetem miatt érzem-e úgy, hogy nincs időm semmire, vagy tényleg ilyen efoglalt vagyok. Napjaimat az teszi ki, hogy alszom, olaszozok, olvasok, és néha alkotok is. Ja meg persze kint a kertben íjászkodok. De ez azért ha összeszámolom még nem 24 óra. De akkor mit csinálok a maradékban? Asszem, csak ténfergek, és azon gondolkodom, hogy mit csináljak. Na mindegy, most elkezdtem javítgatni és írni A fáraó öccsét.

Egy kicsit azért félek, hogy nem fogom tudni majd kiadatni. A pénz nem is igazán érdekel, csak szeretnék valamit végre elérni ebben az életben, ha már 18 év alatt eddig nem sok minden sikerült. Szurkoljatok nekem!

Úgy általában a mostról

Tudom, régen írtam, de a lustaság erősebb volt nálam. Sokkal erősebb... Ma itt volt a Homi, de előtte még (és még utána is) elkezdtem kidolgozni, és megcsinálni A fáraó öccse c. regényemet, melynek már a kiadásra szánt változatán dolgozom. Homival nem sok mindent csináltunk, mert nem volt itt sokáig, meg nem is lehetett kint lenni a kertben a hulla-meleg miatt, és bevallom, nem is nagyon készültem rá. Szal semmi értelmeset nem sikerült kitalálnom erre a napra.

Ha kész lesz a padláson a műttermem, fel fogok költözni oda. Már van is egy jó nagy franciaágy, amit megörököltem a szüleimtől. Ketőjüknek kicsi volt, de nekem elég nagy lesz arra, hogy azon fetrengjek. Sajnos az egyszemélyes ágy túl kicsi ahhoz, hogy az ember keresztbe feküdjön rajta.

Ma vagy tegnap elkezdtem gondolkozni egy nagyon érdekes dolgon. Sokminden eszembe jutott, logikus, és logikátlan dolgok egyaránt. Egész jó lett volna ide lejegyezni e gondolatokat, csak az a baj, hogy már elfelejtettem, hogy min gondolkoztam.
Hát, van ilyen...

Tegnap voltam az orvosomnál, aki azt mondta, pihennem kell. Próbálok is, csak az a baj, hogy szeretnék megtanulni olaszul, s úgy érzem, ez az egy nyár, amiből már csak két hónap van hátra igen kevés lesz ehhez. De nem baj, azért gyakorolok. Olyan jó lenne már végre megtanulni egy idegen nyelvet. A magyartot már nagyszerűen uralom. A némettel próbálkoztam tizenvalahány évig, de leragadtam a Guten Tag - nál. Ezt nem nekem találták ki. Most teszek egy remélhetőleg sikeres próbát az olasszal.

A pihenésre visszatérve. Az se nagyon megyeget. Hiába próbálok lazítani, a gimi vissza-visszatér rémálmaimban, ráadásul még mind a mai napig nem tudom elhinni, hogy sikerült leérettségiznem, és soha többé nem kell olyanokat tanulnom, amiket utálok, és nem érdekel. Azt hiszem, lesz mit kihevernem ezen a nyáron.

A ma és a holnap

Ma sikerült vennem egy szép íjat és hozzá egy pár darab vesszőt. Nagyon boldog vagyok. Egész nap csak lődöztem a kertben - már amikor nem esett az eső... Egész gyorsan beletanultam, de már most tudom, hogy holnap iszonyatos izomlázzal fogok ébredni. De sebaj! Csak túlélem valahogy...

LordDracullal dumáltam msn-en és kitaláltuk, hogy szervezünk egy művészcsoportot, majd kiadunk egy antológiát. Már alig várom, hogy összejöjjön valami. Most egyelőre még csak gondolatban tervezgetünk, de elsőnek az kell, hogy meglegyen. Sajnos nem sok tapasztalattal rendelkezünk ezen a téren. Csak a régi korok nagy művészeitől tudtunk ellesni pár dolgot a suliban töltött órák alatt.
Azért az akaraterő megvan, és ez már magában nem egy semmi. Mert a semmi az nem van, hanem nincs, és ami van, az már nem semmi - ahogy a Besenyő Pista bácsi is megmondta.
Valami jó kis nevet kell találnunk, embereket szerveznünk, és ha már összeállt a csapat, semmi sem tántoríthat el minket. :)

Egy fárasztó nap pár mondtaban

Ma elég húzós napom volt. Délelőtt apámmal elmentünk vásárolni, hogy megvegyünk pár cuccot a műtermemhez, aztán délután négyig dolgoztam ott fenn. Elégggé elfáradtam. Nagyon fáj a karom is. Emellett sikerült szereznem egy új oldalt, amit a Névetelen Világnak szentelek. Na, ezt az oldalt is csinálgattam, meg a régit is.

És az ebben a legdurvább, hogy már nyolckor ébren voltam. Már alig várom, hogy a festésnél tartsunk. csinálok majd sezkkót a falra. Jó lenne már azt festegetni.
Most mára ennyi mert már ígyis lerohad a kezem. Legközelebb majd egy kicsit hosszabb bejegyzést írok, ígérem...

Ismét fegyvert veszek kézbe... de most más fajtát...

Végre letudtam az érettségit és a vele járó egyéb procedúrákat is. Most legalább lesz időm egy csomó mindenre. Már elkezdtem tanulni az olaszt, és félig-meddig meg is csináltam Drac másik oldalához a dizit.

Ezen kívül már egy ideje dongolkodok azon, hogy nekiállok íjjászkodni. A probléma csak az, hogy nekem füstöm sincs, hogy mi kell ehhez, és hogyan kell csinálni. Na jó, azért azzal tisztában vagyok, hogy kell hozzá íj, nyíl, céltábla, de hogy más egyéb is kell-e... Még csak azt sem tudom, mit nem tudok róla. Pedig tökre szeretném kipróbálni. Nézegettem kellékeket az interneten. Voltak olcsóbbak, drágábbak, szebbek, csúnyábbak, jobbak, rosszabbak - bár a legutóbbit én nem igazán tudom eldönteni - de sajnos ez még nagyon kevés hozzá.
A legjobb az lesz, ha meglátogatok valami ijjász-klubbot, de sajnos itt a környéken egyet sem találni. Kettő van itt a közelben, de az a közel is azért még elég messze van...

Holnap nekiállok befejezni A fáraó öccse c. regényemet. Az összes fejezetet nem fogom feltöltögetni az oldalakra, hogy azért megmaradjon a kíváncsiság. Vagy lehet, hogy az egészet föltöltöm, és a kiegészített változatot fogom majd kiadni. Az is lehet, hogy egy sorozatot csinálok belőle (a sorozaton belül), mert annyi ötletem van hozzá, hogy egy igen vaskos regény lenne. Ahhoz meg sokszor nincs türelmük az embereknek. Na mindegy, majd meglátom még, hogy miként lesz. Egyelőre csak írok :)

Letészem a lantot... izé a fegyvert

VÉGRE! VÉGRE! VÉGRE! Túl vagyok az érettségin. Fura, de mégsem érzek megkönnyebbülést. Azt hiszem, sok víz le fog még folyni a Dunán, mire kiheverem ezt a négy évnyi sokkot.

Az érettségi elég viccesen zajlott. Magyarral kezdtem. Petőfit húztam, ugyanúgy, mint előző évben a kisérettségin. Jellemző, hogy mindig azok húzzák ki a legkönnyebb tételt, akik mindent megtanultak. Már azt is tudom, hogy magyarból meg van az ötösöm, mert amikor Tarna kijött kajálni, megkérdeztem tőle. Király vagyok! A rajz is tuti, hogy ötös lesz. A tanár még dicsekedett is az elnöknek, hogy maxponttal vettek fel a Jaschikba.

A töri volt a legszarabb. Az ofő megint marhára belekevert, és mivel nehéz tételt húztam, a végén már a nevemet sem tudtam. Lehet, hogy ő jót akar azzal, hogy mindenbe belekérdez, de én nem szeretem, ha félbeszakítják a gondolataimat. Na mindegy. Az nem érdekel, hányas lesz. a fő, hogy nem egyes.

A német maga volt a vicc. Az se lesz egyes. Már csak a sok baromságra is kapok pontot, amit mondtam. Egy szituációt kellett eljátszani: egy hotleben kellett szobát lefoglalni, de én nem olvastam el az egész feladatot, szóval, egy egyágyas szobát akartam kivenni, aztán mondta a tanár, hogy a barátommal megyek. Erre azt válaszoltam, hogy de ő kint alszik a parkolóban. Majd amikor a tanár elmondta a szoba árát, azt mondtam, köszönöm, nem kérem, én is kint alszom. Mondanom sem kell, hogy az egész bizottság ezen röhögött. Ja, én mindezt németül adtam elő. Szal szerintem ez se lesz egyes, hiszen látják, hogy tudok azért beszélni, még akkor is, ha csak marhaságokat :)

Most pedig két hétig aludni fogok

Célegyenesben

Mindjárt hajnali két óra van. Mivel most már nem tervezek alvást, azt mondhatom, már csak egyet kell aludni az érettségiig. A német tételeket tanulom. Még 14 van hátra. Mondanom sem kell, hogy milyen fáradt vagyok. De már csak ezt az egy rohadt napot kell valahogy kibírnom. Bárcsak túl lennék már rajta. Az a baj, hogy egyre nehezebben viselem.

Nem szeretem az ilyet. A szemeim kezdik felmondani a szolgálatot, úgy, ahogyan azt az agyam is tenni fogja, ha nem állok le időben. Rettenetes fejfájás gyötör ismét. Már nem is tudom, mikor fájt ennyire utoljára.

Nincs más vágyam, mint ismét normális emberi életet élni. Ha abbahagyom ezt a sulit, talán sikerült visszatérnem a normális életbe. Biztos lesznek még problémák, de azok a problémák már nem lesznek mindennaposak, és többé nem fogom tűrni, hogy kutyaként bánjanak velem. Én művész vagyok, és velem nem beszélhet senki úgy, mint egy állattal.

Ha ezt túlélem, és elmém még valamennyire ép marad, folytatom az alkotást. Már el is terveztem egy képet. Igaz, kissé komor témájú, de úgy érzem, nagyon szépen meg tudnál csinálni. Tust fogok hozzá használni, és II. Lajos haláltusáját fogja bemutatni. Úgy érzem, híven tükrözni fogja jelenlegi lelki állapotomat, és történelmünk egyik leggyászosabb eseményének egy mozzanatát.
Már alig várom, hogy megcsinálhassam!

Ma voltunk bótba is. Sikerült bennem barna színezőpasztát is, amivel majd megfesthetem az embereket a szekkókban. Mert a műtermmbe, ami jelenleg készülőben van, tervezek egy szép egyiptomi stílusú szekkót. Vajon kit fog ábrázolni? Hát persze, hogy Tutanhamont, a kedvenc fáraómat :) De szeretném már festeni! Álmodik a nyomor...

Akkumulátor lemerül: 3-2-1-...

Ma több, mint 10 ételt sikerült megtanulnom. Nem is csoda, hogy mindenből legalább kettőt látok - lehet, hogy akkor mégiscsak 5 tétel volt az a 10? Legszívesebben halottnak nyílvánítanám magam, mert most annak is értem magam. Szörnyű érzések gyötörnek. Hiába csinálnék bármit is, tudom, hogy még napok választanak el attól, hogy megtehessem. Pedig mennyi minden szeretnék csinálni!

Remélem, hogy ha végeztem az érettségivel, a szemem is kipiheni magát, és normális képeket fog utána nekem mutatni, mert mostanában valahogy nem akar normálisan ráfókuszálni semmire. A testem fellázadt az "erőltetett menet" ellen.

De nem baj, majd egy hétig tartó alvással kiengesztelem. Nem szeretném, ha egy ilyen valójában értelmetlen dolog miatt darabokra törjön művészi pályafutásom.

Anyám már annyira dühös a sulimra a kedves modoruk miatt, hogy már alig várja, hogy leérettségizzek, mert akkor szeretne küldeni nekik egy e-mailt, amiben megköszöni a négy évi bunkóskodásukat. Ugyanis volt egy szabály: hogy ha a gyerek kimarad az iskolából, a szülőnek be kell telefonálnia. Na ez anyám problémája. Nem, nem az, hogy telefonálni kell, hanem ahogy beszéltek vele a telefonba. Én mondtam neki, hogy ne aggódjon, mert vele még emberi módon beszéltek. Minket a legtöbbször úgy kezelnek, mint holmi rühes kutyákat. Nem tudom, miért megy ilyen intézménybe dolgozni az, aki eggyire utálja a mi korosztályunkat.

Komolyan mondom, az emberek tiszta hülyék! Most miért jó a bunkóskodás? Semmi értelme, ráadásul akit sérelem ér, az is megbántódik, és aki sérteget, annak is felmegy a vérnyomása.
Én már nem értem ezt a mai világot!

Egy pillanattal a végső kimerülés előtt

Hát igen. Mostmár szó szerint a nyakamon az érettségi. Napok óta csak a tételeket bújom, és még mindig jó 30 van, amibe bele se szagoltam. A német az, amivel jelenleg köszönőviszonyban sem vagyok. Ich spreche nicht deutsch!

Komolyan mondom, kezdem megérteni, milyen szar lehet a zombiknak. Ha ez így megy tovább, én is rászokok az emberhúsra. A zombi külső már megvan. Az agyam is hasonló, csak nem olyan büdös.

Jó lenne már túl lenni ezen az egészen. Szeretnék már értelmesebb dolgokkal is foglalkozni. Például az alvással. Vagy a tévézéssel (amit egyébként nem szoktam, de ezek után akár az is elképzelhető). Már tudnék írni egy egész listát arról, hogy mit teszek, miután befejeztem a sulit. Először is ide leírom a nevét, hogy tudjátok, hova kell járni ahhoz, hogy élőholt légy. Másodszor pedig két hétig aludni fogok, és próbálom kiheverni életem legborzasztóbb időszakát: ezt a négy évet.

Na jó. Azért jó dolgok is történtek velem mostanában. Pl az Ifjú Írók, Költők oldalra készített (szerintem nem túl jó) dizim hatalmas sikert aratott. Bár nem tudom, mi olyan jó benne. Asszem az összes író kék-mániás XD Emellett LordDracul, az előbb említett oldal alapítója felkért, hogy a másik oldalához is készítsek dizik. Valójában nem vagyok ebben akkor állat, mert semmi extrát nem használok hozzá szinte. Mindössze a szépérzékemre és a kreativitásomra hagyatkozom. Talán mégis viszem valamire.

Csak ezen a hülye érettségin lennék már túl!

Beiratkozás és írói találkozó

Ma voltam beiratkozni az új suliba. A gimnáziumi osztályomból hárman jelentkeztünk ide, de mind a hárman külön szakokra. Szerensére fölvettek minket. Én konkrétan képgrafika szakon fogom elkezdeni a következő tanévet.

Mint már említettem, ma volt a beiratkozás, és barátnmmel együtt mentünk, aki diszítőfestő szakra fog járni. Sajnos nem egy időben kellett mennünk, de mégis együtt mentünk, mert ő nem igazán tudta az odavezető utat. Ami azt illeti én se nagyon, de azért sikerült odatalálnunk, és még csak el sem tévedzünk.

Sajnos elég rossz tapasztalatom van már az iskolák terén, de ebben a suliban kellemeset csalódtam. Tartottam attól, hogy ha én is a barátnőmmel tartok, több mint egy órát kell majd ott ülnöm arra várva, hogy végre én is bejuthassak a titkárságra. Szerencsére, olyan lazán vették ezt is, mint a felvételin a művészettörténetet, ami el is maradt (mert nekik tökmindegy, mennyit tudunk belőle, hiszen itt majd kőkeményen a fejünkbe verik). Ez alkalommal előbb beengedtek, és mindössze egy kis papírkát kellett kitöltenem, s nem kellett odaadnom azt a sok iratot, amit kértek, hogy vigyek be. Remélem, hogy a tanév folyamán is erre a rugalmasságra számíthatok. Elvégre ez mégiscsak egy művészeti suli, és a művészeket nem kötik olyan szilárdan a földi szabályokhoz.

A másik érdekes esemény a közeljövőben fog megesni velem, de már most nagyon várom. Jövő hónap elején végre el fogok tudni menni az egyik írói közösség találkozójára. Eddig is volt már ilyen esemény de sajnos még nem sikerült részt vennem rajta. Na majd most! :) Rettegj, Imagine, jön BarTimaeus!

Elvonási tünetek

Mióta készülök az érettségire, szinte sosincs időm arra, hogy írjak. Ha meg időm van, akkor viszont azért nem írok, mert félek, hogy ebben a stresszes helyzetben nem tudék magamhoz képest jó irományt összehozni. Pedig ott van a fáraó öccse c. regényem, amit most már nagyon szeretnék befejezni, ráadásul most egy különösen izgalmas résznél tartok.

Az írás hiánya nálam elvonási tüneteket eredményez. Valahogy nem érzem jól magam a bőrömben. Mintha kicsi lenne rám. Szellemem szárnyalni kíván, nem pedig a tételek monotonitásának mocsarába süppedni.

De azért néha sikerül alkotnom valamit. Ma például az oldalamat alakítgattam. Feltettem néhány képet, és elindítottam egy új fórumot. Sajnos nem sokan veszik igénybe ezt a szolgáltatász, de remélem, a közeljövőben sikerül ezt is beindítani. Egyelőre úgy néz ki, hogy az oldal látogatói megszavazzák, hogy csatlakozhassanak hozzánk új művészek. Eddig csak hat szavazat érkezett, de hát, hat szavazat is valami.

A szavazást az érettségi után fogom lezárni, és akkor utána, ha nem változik a jelenlegi arány, már jöhetnek is a többiek. Kitaláltam egy jópofa kis behívót, amit majd elküldünk azoknak, akiket szivesen látnánk az oldalon, de lehetőséget kapnak azok is, akiket nem mi hívtunk meg, de szeretnének csatlakozni hozzánk. Persze sok embert látnék ott szívesen, de sokakat nem ismerek, úgyhogy majd lesznek, akik kénytelenek lesznek maguktól jelentkezni. Remélem, mindenki jól fogja majd magát ott érezni.

Egy hulla-izgalmas nap

A mai nap aztán valóban nagy volt. Legalább akkora, mint a tegnapi, és legfeljebb akkora, mint a holnapi. Mivel csütörtök van, még tegnap elterveztem, hogy ma meglátogatom a rajziskolát, de valahogy ez megint nem sikerült. Nem tudom, a lustaság-e az, vagy az, hogy délig aludtam az oka annak, hogy megint nem mentem el. Lehet, hogy mindkettő közrejátszott.

Igen, szóval ott tartottam, hogy reggel felkeltem, elintéztem folyó ügyeimet, aztán visszafeküdtem az ágyacskámba, és folytattam az én kis zombikás rémálmocskámat. Fura, de már jó ideje nem piszkáltak éjszaka az élőhullák, de most ismét előmásztak a sírjukból, hogy hajnalig kergessenek. Csak azt tudnám, hogy miért mindig én vagyok a menekülő, még élő emberek vezére.

Tudtam, hogy nem kellett volna volna horrorfilmeket néznem, hiszen elég zaklatott vagyok azok nélkül is. Most nehogy azt higyjétek, hogy beparázok egy egyszerű filmen. Csak tudjátok, amikor az ember űzütt vadnak érzi magát az élet rendetegében, előfordul, hogy a legkissebb ág reuzdülésére is maga alá rondít.

E mai, unalmas napot mégis sikeresnek kell elkönyvelnem, hiszen sikerült megtanulnom öt tételt, a nemtudohányból. Össze se merem számolni. Ez azért már jóval több, mint amennyit tegnap ilyenkor tudtam. Pontosan öttel több...
Haladok. Lassan, de biztosan.

Azon gondolkodám, hogy be kéne fejeznem a Lucifer Luxispanzió című kisregényemet, és szépen kiadni, hogy elszórakoztassam vele a jónépet. Fura, de eddig még egyetlen egy negatív visszajelzést sem kaptam a történettel kapcsolatban, holott már olvasták keresztények is. Talán bele kéne olvasnom a Biblia nevű bestellerbe, hogy több poént tudjak beleszőni a kisregényembe. Az a baj, hogy nagyon lusta vagyok hozzá. Mint minden máshoz is.

Segítség. Úrrá lesz rajtam a lustaság. Már az ujjaim is lassan gépelnek. Abba kell hagynom az írást. Testem, de még az elmém sem engedelmeskedik.
ÁÁÁÁÁááááá..... XD

Elferdült izlések

Mint író, aki rendszeresen közzéteszi irományait az interneten, egyre inkább azt tapasztalom, hogy az olvasók izlése kezd eltolódni borzalmas felé.

Persze már az is egy eredmény, hogy az emberek közül egyre többen olvasnak manapság, de hogy miket, az egyre siralmasabb.
Például ahogy nézegetem az írói oldalakon közzétett történetek legnépszerűbbjeinek a listáját, igen gyarkan vágyakozom arra, hogy hanyatt vágjam magam, elterüljek a földön, és majd csak akkor keljek fel, ha az emberek megművelődtek.

Általában az emberek a sablonos sztorikat szeretik. A lényeg, hogy a főhős szép legyen, okos, erős, stb. és nagy szerepe legyen benne a szerelemnek. Hát mondanom sem kell, micsoda undorító csöpögős történetek születnek így. És képzeljétek, kedves olvasók, van aki ezt szereti! Ráadásul elég sokan.

Én nem akarom megbántani azt, aki ezt szereti, de ugyan már! Ez azért mégis csak izlésficam! Szinte már orvosi eset. Jó, természetesen lehet írni nyáladzós sztorikat, meg másoknak is meg lehet mutatni, csak az a gond, hogy ez sok fanatikus emberhez vezet, akinek minden olyan kis cuki, és már csak az számít neki szépnek, ami giccses.

A másik, amitől legszivesebben hanyattvágnám magam, az, amikor valaki annyira ki akar törni, hogy már egyszerűen nem tud egy normális alkotást létrehozni. Belekever fűt-fát, csak minél érdekesebb legyen. Vagy egyszerűen annyira lecsupaszítja a dolgot, hogy a történet élvezhetetlen.

Persze, próbálgassák csak a szárnyaikat, de nehogy már ezek legyen a legjobb történetek! Komolyan mondom, olvastam már olyan történetet, amit nem a legfelkapottabb személy írt, és baromi jó volt, mindössze annyi hibája volt, hogy az író nem tartozott az adott közösség elitjéhez.
Na most eltereltem egy kicsit a témát. Az előbb említett jelenség majdnem mindenhol előfordul a világon, nem csak a művészi körökben.

Hogy miért írtam mindet le? Mert most ezen jár az agyam egész nap. És fájdalommal tölt el a gondolat, hogy sak úgy lehetek sikeres művész, ha állandóan a középpontban pattogok. És én azt nem akarok. A tehetségemmel szeretnék befutni, nem pedig az ismeretségemmel. Sajnos ez az, ami gyakorlatilag megvalósíthatatlan ebben a mai világban.

Ma is szar napom volt...

Az egész napom az idegeskedés jegyében telt. Nem sikerült rendesen kialudnom magam, és egész nap feszült voltam. Ráadásul reggeltől estig tanultam.
Ám tanulás közben - mert éppenséggel történelmet tanultam - rádöbbentem, hogy valamikor, amikor még nem jártam abba az utálatos oktatási intézménybe, amelynek sajnos még a diákja vagyok, szerettem a történelmet. De sajnos, mint sok más tantárgyat, ezt is sikerült megutáltatni velem. Egyedül a magyar a kivétel, mert azt pont hogy általánosban nem szerettem, itt pedig igencsak a szívemhez nőtt. Ahogy tanulmányozom az irodalomtételeket, valósággal csorog a nyálam, hogy elolvassak egy-egy könyvet, amelyről beszélnem kell majd -anélkül, hogy olvastam volna. Szép is ez az oktatási rendszer! Az embernek éppen arra nincs ideje, hogy tanuljon.
Ha nem kellett volna az utóbbi négy évben annak a lepratelepnek a padjait koptatnom, már tudnék olaszul, óegyiptomiul, és ráadásul rajzilag is sokkal előrébb járnék már.
Említettem már, hogy állítólag rajztagozatra járok? Ha nem járnék külön rajziskolába, veszve lenne az egész pályafutásom. A suliba se vettek volna fel, ahová jelentkeztem. És mindez azért lett volna, mert ez a rajztagozat egy nagy nulla! Még portét sem rajzoltunk, csak háromszor! Pedig az alap! Ja, és még csak az érettségire se kell se portré, se akt! Tiszta röhejes...

Erről jut eszembe: a drága rajztanár mondta, hogy az érettségire olyan képeket kell vinni, amiről el lehet hinni, hogy ott a suliban készült. Na de nóóórmális? (Hogy a Besenyő úrat idézzem) Ebben az iskolában nem is rajzoltunk még olyat, ami méltó lenne arra, hogy bevigyük érettségire! Tuti, hogy ez a dolog, amit említettem, csak arra megy ki, hogy elhitessék a jövendőbeli áldozatokkal/tanulókkal, hogy az itt zajló rajzoktatás egy kicsivel följebb van a nullánál. Már csak azért is, mert a rajzokat lefényképezik, és az egyiket ott is kell majd hagyni. Hehe, persze, csak bizonyítéknak kell, hogy tényleg bent voltak azok a képek - meg annak, hogy csapdába csalják a többi szerencsétlent!

Aj, annyira utálom már ezt a sulit, hogy kimondhatatlan! Jó lesz már, ha vége lesz. Röhögve fogom nézni, amikor végre elpucolják ezt az épületet. Sajnos az intézmény akkor is megmarad, hisz elköltöztetik, de ez a kis elpucolás is már enyhíteni fog a bosszúszomjamon :)

Az első, s reméljük nem utolsó bejegyzésem

Igazából nem tudom pontosan, mi történt ma. A napok mostanában egybefolynak. Talán az érettségi, talán az időjárás miatt, de az is lehet, hogy a sűrű program az oka zavarodottságomnak.
Jelenleg éppen a gép előtt ülök, és próbálom kipihenni ezt a napot, mely azzal telt, hogy az érettségre készültem. Nem nagyon szeretek kényszerből tanulni. Sokkal jobban megy, ha magamtól teszem ezt.
A kedves olvasó most talán egy hülye kis strébernek titulálhat gondolatban, de elárulom, hogy életemet nem a tanulás tölti ki.
Vaójában a művészi pályára való törekvésem az, ami erre a szörnyű, tanulás nevű dologra sarkall, hiszen ahhoz, hogy fölvegyen a művészeti iskolába, túl kell lennem ezen a megpróbáltatáson. Hogy milyen művész is leszek? Egyelőre úgy néz ki, hogy képgrafikus. Két év múlva már annak is nevezhetem magam. Utána majd megpróbálkozok bejutni a Képzőművészeti Egyetemre, vagy az ELTE irodalom szakára. Ugyanis a jövő évben tervezem irodalomból a szintemelő érettségit. Sajnos jelen helyzetemben csak a középszintre futja.
Sajnálom, hogy gondolataim folytonosan visszatérnek az érettségire, de sajnos most kénytelen vagyok ezzel foglalkozni. Ígérem, ha túl leszek rajta, vgy valamelyik nap sikerül ezt félretenni agyam egy távoli zúgába, mesélek majd az izgalmasabb dolgokról is.